Igen már több mint két hónapja, csak hát nem volt ez olyan egyszerű, nagyon nem.
Az utolsó ovis, nagy csoportos év, azzal telt el, hogy ajaj kezdődék a isi és, hogy elég érett-e gyermek hozzá, meg, hogy hová is menjen.
A szülők bizony lefáradtak, mikorra döntöttek és beíratták az elsőbe csemetéiket, vagy más esetben, kaptak egy év haladékot, hogy kezdődjön majd minden elölről jövőre.
Később jött a következő őrület, a bevásárlás időszaka, beszerezni a megfelelő tanszereket.
S amikor már minden megvolt, jött az évnyitó, ami nálunk igen szomorúra sikeredett, ugyanis alapból szakadt az eső, aztán a Legkisebb könnyei is megeredtek.
Szóval az első tanítási nap, napján a suliban, nem tudom ki volt jobban elkeseredett, a gyerek vagy én. Egész délelőtt az összes idegbaj rajtam volt. Mégis az oviban lett volna a helye? Mi lesz most majd amikor négyre érte megyek, megint egy könnyeivel küszködő kismaszatot fogok ott találni? Ajjaj! Persze, ahogy illik, a nagy találkozásra, már egy mosolygós anyu ment és ... és egy vidám mosolygós gyermek jött ki a suliból!
Nagy robaj, mert nagy kő esett le a szívemről. Gondolnánk, hogy innen már minden oké volt, sínre került az egész iskolásdi. Hát nem. Másfél hónap is beletelt, míg elrendeződött minden. A reggelek eleinte, igen nehezek voltak, állandó hasfájás, ő inkább otthon maradna, még az oviban ezerrel utált ottalvás is hiányzott neki.
Viszont az iskolából mindig egy jókedvű, mosolygós gyereket kaptam vissza.
De, amikor szomorkodott, panaszkodott, persze hogy, az anyai szív megsajnálta bánatos gyerkőcét. Aztán kicsit később, amikor egyik kis osztálytársával összefutottunk egy kis játszásra, a kislány átölelte, kezét fogta és nagy vidáman mentek el játszani. Ekkor kezdtem rájönni, hogy minden ok, van szeretett bőven abban a suliban, csak egy kis extrábbnál is extrább anyai pátyolgatásra hajtott a kis lurkó, teljesen érthetően.
Persze tegyük félre a tréfát, nem volt könnyű dolga a kis manónak.
Egy teljesen új környezetbe, új felnőttek és új gyerekek közé csöppent be, új feladatok közé került. Egy teljesen más világba.
Ráadásul kettőt se pislogtam, már tanultak vagy hat betűt.
Miért is lett volna ez olyan egyszerű? Még akkor is, ha egy szeretetteljes környezet veszi körül őt nap mint nap.
Eszembe jutottak az első izgalmak és nehézségek, amikor még óvodába ment, az ott töltött első napok, hetek.
Elég megterhelő lehet ez így a kis kölyöknek. Így itthon, nincs tanulás, (csak, ha kell) hanem éljük a régi életünket, sokat játszunk, barkácsolunk, járunk játszótérre, uszodába és találkozunk barátokkal. Közben az anyukák beszélgetnek és megint aggodnak, akinek maradt a csemetéje az oviban, jaj nem kellett volna mégis iskolába mennie, akinek meg ment az azon rágódik, jaj lehet hogy, jobb lett volna még egy játszós év?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése